Merthogy mi ezt mindig is tánczenének gondoltuk. Majd 2006-ban jött a sok szempontból mérföldkőnek számító Pimasz, amit már szerzői kiadásban jelentettünk meg. Azóta is saját kiadásban jelennek meg a lemezeink.
A kezdeti Utolsó Óra program mellett alakult ki kötődésetek a Fonóhoz?
Hogyne. A Fonó nekünk sokáig olyan volt, mint később az A38 – a hely, ahová az ember mindenképpen el akar jutni, ahol szeretne minél többször fellépni. A kilencvenes években azt hozta nekünk, mint lehettek a hatvanas évek londoni klubjai a beatben, amikor az egyik sarokban Paul McCartney ücsörgött, a másikban Jimi Hendrix poharazgatott, a harmadikban pedig Pete Townshend és Jimmy Page beszélgetett. A Fonóban akkoriban mi csak ámultunk, hogy jé, az ott a Sipos Misi, ott jön Porteleki Laci, amott meg Havasréti Pali és Berecz Andris! Azaz: kamaszkorunk félistenei. Közülük többeket később meghívtunk az egri táncházunkba is. Aztán ahogy ismertek lettünk Budapesten is, sokat léptünk fel a Fonóban is. Ott tartottuk a Pimasz lemezbemutató koncertjét, majd a kétezres évek végétől inkább az A38-ra tettük át a székhelyünk. Kivéve a 2016-os, hegyi zenét tartalmazó Back to Følk bemutatóját, amelyen egy kitalált ország, Folkland zenéjét játszottuk. Ehhez tökéletesen illett a Fonó jurtaszerű, hagymakupolás színpada. Saját folklandi viseletünkben léptünk fel, a közönségnek folklandi zászlókat osztogatva.
A Pimasz óta folyamatosan távolodtok az autentikus népzenétől. Meddig vihető ez el?
Ameddig önazonos velünk. A legmesszebb talán a 2011-es What The Folk albumon mentünk, kizárólag saját szerzemények hallhatók rajta, amelyek már nem is a népzenéből merítenek, hanem a rockból, a grunge-ból, Jimi Hendrixből. Az energiaszint mindenképp rock, a hangzásban meg elkerülhetetlen a folk a furulya, a brácsa és a koboz miatt. De mindig is kísérleteztünk, hogy megtaláljunk egy olyan extrém hangzást, ami nem jellemző más zenekarokra. Hendrix abból a szempontból is példakép, ahogy a stúdióban zenélt. Hogy nem abban gondolkodott, hogy azt miként fogja koncerten előadni. Nekünk is van olyan szerzeményünk, amit lehetetlen élőben előadni. Például, amikor kilenc hosszúfuruglával játszom egyszerre. Így a stúdió nekünk fontos laboratórium, kísérletezőhely. Mai napig tart a kísérletezés: nemrég
megjött Angliából egy újabb torzítópedál, tehát a mai napig megy a furulya hangzásának fejlesztése.
Jelenleg tizenhat pedálon keresztül megy át, mire megkapja azt a hangszínt, ami én vagyok.
A hazai folkélet továbbra sem fogad be titeket? Vagy ma már jobb a helyzet, mint mondjuk tizenöt évvel ezelőtt?
Szerintem a szakma már régóta elismer minket. Persze más kérdés, hogy tetszik-e neki a produkciónk vagy sem. A Pimasz album a világzenei szakma első számú magazinjában, a Songlinesban Top of the World Album minősítést kapott. Huszonöt éve vagyunk a szakmában, ami eleve méltánylandó – hány meg hány zenekar hullott ki mellőlünk! Nemcsak elviseljük, de szeretjük is egymást. Ma is rendszeresen próbáluk. Jó a csapat, jó a közösség. Jó átélni, amikor a fiatal táncházasok az első, még autentikus albumokra meghatározó élményként hivatkoznak. És jó megérni, hogy immár huszonöt éve folyamatosan a színpadon lehetünk. Ráadásul olyan remek helyeken léphetünk fel telt házak előtt, mint a Művészetek Palotája, az A38 Hajó vagy éppen a Fonó.
Fotó: Laskovity Ervin